Vörös éhínség

Valósághű beszámoló Sztálin napjainkig ható, kegyetlen tervéről, mely több
millió ember életébe került.
Sztálin 1929-ben hirdette meg a mezőgazdaság – hatásait tekintve egy második
szovjet forradalommal felérő – kollektivizációját, amely parasztok millióit
kényszerítette, hogy a földjükről lemondva belépjenek a kolhozokba. Az
eredmény katasztrofális éhínség volt, amely a legtöbb halálos áldozatot
követelte az európai történelemben. 1931 és 1933 között legalább ötmillió
ember halt meg a Szovjetunióban. A szovjet állam azonban segítségnyújtás
helyett arra használta a katasztrófát, hogy megszabaduljon egy politikai
problémától. Anne Applebaum a Vörös éhínség-ben azt állítja, hogy az
áldozatok közül több mint hárommillió ukrán volt, akik nem egy rossz politika
véletlenszerű áldozataiként vesztek oda, hanem azért, mert az állam tudatosan
pusztulásra ítélte őket.
A szerző bizonyítékokkal szolgál egy régóta fennálló gyanúra: miután
Ukrajnában a szovjethatalmat lázadások sora tette ingataggá,
Sztálin úgy döntött, hogy elpusztítja az ukrán parasztságot.
Az állam lezárta a köztársaság határait, és elkobzott minden hozzáférhető
élelmiszert. Gyorsan bekövetkezett az éhínség, és az emberek megettek bármit:
füvet, fakérget, kutyákat, elhullott állatokat. Némelykor egymást ölték, hogy
élelemhez jussanak.
Applebaum műve lebilincselő olvasmány; felidézi a huszadik század
legsúlyosabb bűncselekményeinek egyikét, és bemutatja, miképpen jelenthet
ismét fenyegetést, immár a huszonegyedik század politikai rendjére.
A könyv letaglózó erővel, precízen írja le az iszonyatot, amelyben a rendkívüli
gonoszságot túlélni igyekvő embereknek részük volt.